Kalandozzunk

Egyik nap ismerős helyzetbe futottam: a Batthyány téren álltam a Parlamenttel szemben, és haza kellett volna mennem, de nem volt kedvem. 

Persze, ezzel még nem is lenne semmi baj, szeretek mostanában a múltra kacsintgatni, de ha választhatnék, biztosan nem itt kezdeném a nosztalgiázást. Az az emlék nem szép és nem jó, nem is olyan rémes, csupán egy mellékterméke annak a küzdelemnek, amit ki kellett állnom hét évvel ezelőtt. Azt a pillanatot festette le, amikor a félelemtől nem mertem hazamenni, mert az addig biztonságos otthon fogalma a fájdalom fő forrásává vált nálam.
Akkor épp sötét volt, csend, és havazott. Évente egyszer ha láttam havat akkoriban. Meglepődtem, és elnézegettem, ahogy a puha, párnaként hívogató fehér réteg megül a hosszú kőmellvéden. De nem voltak illúzióim. Hogy emlékeztessem magamat, a látványa csalóka, beledugtam a kesztyűtlen kezemet, és bizony fájt.

Most nappal volt, az első tavaszi napsugarak melengettek, olyanok, amilyenekben már kedved lenne levenni a kabátot, de még nem a legjobb ötlet. Jól éreztem magam aznap, és az ég is visszamosolygott. És akkor rápillantottam a mellvédre, a korábbi fájdalmaimat keresve, de nem találtam őket. Az már hét éve volt. Az emlékeimet elmosta az eső, elfújta a szél, és nem maradt más, csak… én. Mozdulni akartam. Haladni. Megmutatni a világnak, hogy most már többet akarok, nem az űrt kitölteni. „Kalandozzunk”.
Bevallom, a legjobban a Duna vonzott, a környékét jártam be. Mert ő maga is mozgott, megállíthatatlanul, ahogy én. Sok helyen jártam arra, néztem, ahogy az emberek arca mindig felragyog, mikor a kettes villamos befordul velük a Kossuth térre, és meglátják a Parlamentet; hallgattam, hogy egyesek szerint József Attila szobra valójában Petőfit ábrázolja; és jópár szelfibe belógtam véletlenül a rakparton. És szerelmes lettem, és szaladtam, és álltam töprengve, és éltem, éltem, éltem, amíg a Duna csordogált tovább, és a Nap szép lassan lenyugodott, sárgás ráncokat festve a nagy víztömegre.

A pillanatomat ezúttal a folyóparton találtam meg, egészen lent, a füvön. Álltam a víz peremén, kikandikáltam, mint a fejnyi kövek, amelyek felett általában – és sajnos hozzám hasonlóan – össze szoktak csapni a hullámok. És nicsak, mennyi üvegszilánk! Mintha valami, vagy inkább valaki eltört volna korábban, és sejtettem, ki lehetett, mert a lábam elé pillantva én magam köszöntem vissza.
Én voltam minden. Én voltam a sirály, a kő, a fűszálak, a víz és a csend. Azért kellett a partra mennem, hogy megtaláljam azt, amit már rég keresek: önmagamat.