Bagóra kell – 1. rész

Egy kis megjegyzés: ez a történet a Sissie Traylor című folytatásos sztorimhoz kapcsolódik, és nem tudom, hogyan keletkezett. Egyszerűen leültem, írni kezdtem, és nagyon jól éreztem magam, ezért úgy határoztam, ide is felteszem, úgy, ahogy van. Hogy mi a célom, miért jó ez nekem vagy nektek, arról fogalmam sincs. De remélem, tetszeni fog! Folytatása hamarosan….

Mint mindig, a franciaóra most is ordítozással telt. Egyszerre annyian beszéltek és kiabáltak, hogy hiába fókuszáltam minden erőmmel a tőlem karnyújtásnyira lévő, remegő szőke tanárra, egy szót sem értettem abból, amit beszél. Illetve egyet igen, de pechemre az se franciául volt, sírós hangon üvöltözte, hogy „elég, elég, elég” – ça suffit, jegyezte meg az agyam teljesen kelletlenül. Hát ennyit a nyelvvizsgámról. Végül felém fordult, könyörgő pillantásával mintha azt szerette volna kifejezni, hogy én, a tizenhét éves tanítványa, verjek rendet az osztályban. Fél felszaladó szemöldökömmel visszaüzentem: azt várhatja, egy hete már megtettem, és nem kaptam semmit cserébe.

Ugye, mit nem kell hallani ahhoz, hogy értsd? A tankönyvet, természetesen. Már nyúltam is érte, ám valamiért nem engedett.

– Naa! – kiáltott a padtársam, Harper méltatlankodva. Ahogy magamhoz húztam az asztalon a könyvemet, a kezében lévő ceruza egy jó nagy csíkot hántott a lapjába. A saját pénzemből vettem, úgyhogy nem értettem, miért neki állt fejlebb, azt meg végképp nem, hogy mi a francot keresett az ő padrészén.

Eközben végre kicsöngettek. Ez persze nem sokat változtatott a terem hangerején. A távozó (vagy menekülő?) tanárra csak egy lekicsinylő pillantást vetettem. Remélem, bármi is lesz a munkám, én nem fogom ilyen szarul végezni. Jobban érdekelt, mivel büntet a sors, ezért alaposan szemügyre vettem a leharcolt könyvet.

Tudhattam volna. A lap szélén, a turizmussal kapcsolatos szöveg mezője mellett egy rajzot találtam, amely egy lángoló pólós, kusza szőke hajú csávót ábrázolt. Elforgatva egy kicsit a feje felett lévő beszédbuborékot is ki tudtam venni. „Simon vagyok, rocker, és Sissie szerelmes belém!” Unottan pislogva néztem a rajzot, miközben Harper nagyon lehangoló módon élete legszórakoztatóbb pillanatait élte át éppen. A vállamba kapaszkodva vihogott.

– Na, mikor találkoztok, hogy szerelmet vallhass neki? Haa?

A többiek nagy szemeket meresztve néztek ránk, és suttogni kezdtek egymás között. Az arcukból ítélve most jöttek rá, hogy lány vagyok, és a fiúkhoz vonzódom. Valamikor meg kellett történnie…

– Jézusom… – A tenyerembe temettem az arcomat. Már nem a szégyentől, hanem amiatt, hogy Harper tizenhét évesen ezen a szinten ragadt. Félreértette a mozdulatomat.

– Ugyan már, Sissie, csak vicc vooolt! Tudoood! – Hiába próbált vigasztalni vagy tudomisén, úgy éreztem, ha még közelebb jön, megfulladok. Leráztam magamról a kezét, és felpattantam a székről.

Alapból értékelném Harper tehetségét, de ez nem az a nap, nem az a hely és időpont, ahol erre lett volna szükségem. Simon a legjobb barátom volt, még ha netes is. Az, hogy valakivel törődtem, SMS-eztem, nem feltétlenül jelentette azt, hogy szerelmes vagyok belé, még akkor sem, ha más van a lába között. Persze ezt magyarázd meg ezeknek az agyalágyultaknak, akik miniatűr topokba passzírozzák a mellüket, hogy valaki végre észrevegye őket…

– Hallod, Sissie, kérhetek a…?

Nem hallottam. Mielőtt Mandy befejezhette volna a mondatot, már a folyosón jártam, és hagytam, hogy a huzat becsapja mögöttem az ajtót. Egy újabb darab vakolat szakadt le a lassan porladó falról. Átmozgattam a hosszú ücsörgéstől elgémberedett végtagjaimat, aztán nagyot lélegezve beszívtam a fülledt levegőt, amit annyira hiányoltam a teremben.

Az utóbbi négy napban nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. Nem elég, hogy az évfolyamon mindenki az agyamra ment, még éppen az év végi dolgozatok hetére is jött meg. Alig vártam, hogy az ebédszünet alatt végre félrevonulhassak egy kicsit. Bármit, csak ne kelljen ezekkel az idiótákkal töltenem az időt.

Szerencsére tudtam egy helyet, ahol kicsit lenyugodhattam, és elrendezhettem a fejemben kavargó ezernyi gondolatot. A bagózók sokáig mind a régi trafóház mögött, a bejárattól jó távol és az iskola egészére nézve takarásban rejtőzködtek, de minél többen voltak, annál feltűnőbb lett a helyzetük. A sokadik lebukás után mind a túlsó szárnynál, a tuják alatt kezdtek füstölni, én pedig megörököltem a helyüket. Átvágtam a parkolón, majd előkaptam a zsebemből a szál cigit és a gyújtót, és a forró követnek vetve a hátamat néztem, ahogy a füstöt elfújja a szél, valószínűleg a lelkem maradványával együtt. Nem tudom, mennyi van még belőle, de félek, hogy ha az életemből sok időt kell még itt töltenem, már nem lesz mit magammal vinnem. Mármint… Nem igazán voltak terveim, de azt előre tudtam, hogy el fogok menni. Jó messzire. Talán Franciaországba, ahol tényleg megtanulhatok franciául, nem csak beígérik.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a szellő simogassa napfénytől meleg arcomat. Nyomorultul éreztem magam, és ezen nem tűnt úgy, hogy bármi is segítene. Mintha az idő állna, és én is megdermedtem volna.

Hirtelen a közelben becsapódott egy autó ajtaja. A szemeim meglepetésemben kipattantak. Ugyanebben a pillanatban egy kis fekete tárgy gördült mellém, és mire reagálhattam volna, megérkezett a tulajdonosa is. Pár másodpercig némán néztük egymást, én a cigivel a számban, ő pedig leguggolva. Még így is jóval magasabb volt nálam.

– Helló.

– Üdv. – Nehézkesen formáltam a szavakat a cigitől, de az arcom nem árult el semmit. Máskor zavart volna, amiért rajtakaptak, de jelenleg nem volt energiám veszekedni. Ám minél tovább várakoztam, annál inkább tűnt úgy, hogy nem is kell: William, mint mindig, most is elég jókedvűnek tűnt. A cigi füstölő végével a fekete dolog felé böktem.  – Eee… Leesett az… izéd.

– Ó, igen – felelte, és felkapva a kis holmit lefújta róla a port. – Objektívsapka.

– Ühüm. – Szívtam még egy slukkot, de nem történt semmi, ezért én próbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Direkt csináltad, ugye? Láttál idejönni.

Erre csak egy széles vigyor volt a válasz. Túl jól ismertem Williamet ahhoz, hogy átlássak az olcsó kis trükkjein.

– Ha azért jöttél, hogy elvedd, csak egy van, szóval… – folytattam. Ez egy régi trükköm, és a tanárok utálják. Mármint, ha egy szál cigim van, nyilván több is van valahol.

– Nem érdekel igazán, bár én a helyedben kidobnám azt a vackot. Az viszont, hogy hol marad a pályázati munkád, annál inkább.

Baszki, tényleg.

– Témazáróim vannak, és… Nem volt időm… Meg… Nem is tudom, William.

– Mit nem tudsz? Írni? Mert azt igenis tudsz.

– Nincs hozzá hangulatom – morogtam kelletlenül. – Hagyjuk.

Bár úgy éreztem, az igazat mondom neki, az arcán láttam, hogy ezúttal nem hisz nekem. Csalódottnak tűnt, és ez valamiért rosszul esett, rosszabbul, mint a hülye rajz a franciafüzetemen, vagy az alhasam görcsölése. Sírni támadt tőle kedvem.

– Több telik tőled, mint hogy ugyanazt csináld, mint a többiek. Ez… – William a cigi felé intett, majd sóhajtva faképnél hagyott. Felpattantam, hogy utána induljak és kiosszam, de ekkor ugrott be, hogy az iskolában senki nem tud a kis „egyezségünkről”, a mentori – baráti? – kapcsolatunkról, és nem is tervezem az orrukra kötni. Ki tudja, mit kezdenének pletykálni kettőnkről, még az is lehet, hogy William állásába kerülne. Mérgesen visszaléptem a ház mögé, és eltapostam a még füstölő csikket. Elérte, hogy még rosszabbul érezzem magam, mint eddig.