A varázslat

Megérkeztem. A blogra. A folyópartra. Haza. 

Az elmúlt három napban sok dolog történt, annyira, hogy azt sem tudom, hol kezdjem el a gondolatmenetemet. De mivel azt szokták mondani, hogy elkezdeni a legnehezebb, gondolom, megpróbálom az elején, aztán meglátjuk, mi kerekedik belőle.

Adott egy ember – ezesetben én, de igazából bárki lehetne –, aki megküzdött néhány nehézséggel, veszteséggel az életben, és aztán felnőtt, és jött a covid, és jött a válság, és most itt ül és azon gondolkodik, hogyan legyen önmaga… megint. Mert bárhonnan is nézi, valahogy úgy tűnik, hogy régen minden jobb volt. Gyerekként voltak céljai, elismerték, közösségbe tartozott, nem kellett számlákat befizetnie, rengeteg szabadideje volt, mert álmodni, mert próbálkozni, barátkozni, és most csak itt ül üresen, dolgozik, bambulja a tévét, és néha felmerül benne, hogy valamit biztos rosszul csinál, mert nem igazán boldog.

Először azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel a problémával, hogy csak én viselem rosszul ezt az egészet. Aztán egyre jobban beleástam magam a dologba, sokakkal beszélgettem, cikkeket olvastam, és beláttam, hogy a tények tények: a világ tényleg szomorú, ijesztő és néha nagyon, nagyon nehéz. De hát ugye én itt vagyok benne, és szeretnék boldogulni (a szó mindkét értelmezésében: boldognak lenni, meg életben is maradni). Mi a teendő?

Nos, majd kifejtem a logikámat, de nálam az törte meg a jeget, hogy elindultam visszafelé. Nosztalgiáztam. Idővel a g-portálos közösségben kötöttem ki, az oldalaimon, ahova tíz éve mindig írtam suli után. A portálszerkesztésnél, amiben kiélhettem a kreativitásomat. A játékokon, amiket esténként nyomkodtam, a karaktereimet, amiknek ruhát terveztem és akikről zseblámpánál írtam történeteket, nehogy a szüleim észrevegyék, hogy megint virrasztok. Akkor nem azon kattogtam, hogy meglegyen a 8 óra alvás. Jobban idegesített a gondolat, hogy nem tudom befejezni a fejezetet, másnap meg már nem fog úgy menni, mert elfogy az ihletem. Akkoriban azt lestem, hogy életem szerelme mit csinál, és ha reggel pont akkor vásárolt a büfében, amikor beléptem a suli ajtaján, tudtam, hogy csodás napom lesz. Aztán már készítettem is az élményeimhez otthon a zenelistát, és sírtam, nevettem. Az álmaimat elemeztem, és hittem benne, hogy egyszer majd elérem a céljaimat, ha eléggé küzdök értük. És írtam. Mindig kiírtam az érzéseimet, akkor is, ha fájt. Rájöttem, hogy ez hiányzik most, a varázslat.

Ezért keresni kezdtem. És meg is találtam, különben nem írnék most ide.