– mondtam, aztán bevágtam a szekrényem hátuljába a 2022-es határidőnaplót. Miután az összes fontos dátumot átírtam az új, vadul kidekorált utódjába, nem volt több dolgunk egymással. Meggondolva sejtem, miért lehetett vele olyan kellemetlen a kapcsolatom a „végén”, valahogy arra emlékeztetett, amilyennek az egész évemet is láttam. Tavaly ilyenkor elhatároztam, hogy minden rendben megy majd, hogy összeszedem magam, mégis az utolsó lapokat post-it cédulák, firkák, káromkodások, elsikkadt ötletek, dalszövegek és firkák tarkítják. Sok kudarc, sok csalódás – és még azt sem mondhatnám, hogy egyedül a körülmények hibája. Túl magasra tettem a lécet. Ki akartam élvezni ezt az évet, fejlődni, élni, igazán, de most már tudom, hogy nem sikerült. És legnagyobb szerencsémre azt is, miért nem.
Sok minden voltam az idén. Állítólagos pszichológiai eset. Vérbeli bölcsész, aki nem hajlandó feladni az álmait. Forgatókönyvíró, vagy mi, nem hallottam a saját röhögésemtől. Szegény. Kevésbé szegény. Szegényebb. Disney-hercegnő. Maximalista. Farkasember. Vámpír. Macskaallergiás, mint kiderült. Ébredtem helikopterek zajára, és volt, hogy csak akkor éreztem magam jól, ha a biztonság kedvéért összecsomagoltam. Aludtam másnál pihentetőbben, mint otthon. Idén háromszor játszottam el, hogy rám omlott egy bánya, és egyszer majdnem füstmérgezést kaptam, de azt igazából. Zokogtam élőszerepjáték közben, szívből. Táncoltam, mintha nem lett volna holnap. Ültem kint viharban. Egy bokorban chipset ettem. Hangyákkal harcoltam. Ettem paradicsomlevest lezsibbadt szájjal. Voltam a világom (majdnem) tetején. Megöltem két kaktuszt, és majdnem megöltem egy lábkörmömet és a bal fülemet. Neveztek már drogosnak, tolvajnak, keltem úgy, hogy (egyesek szerint) féreggé változtam. Egy ideig úgy éreztem magam, mintha az életem zenei aláfestése egy szomorú szaxofon lenne. Találtam két csodálatos könyvet, amit még soha nem olvastam azelőtt, de több lettem tőlük. Hosszú idő után megint elkezdtem nyelvet tanulni. Egyszer elaludtam, mert túl sokat virrasztottam előtte, egyszer pedig nem aludtam egyáltalán. Volt, hogy hajnalig fent voltam, és Tolkien vagy a szajkók ringattak álomba. Volt, hogy nagyon féltem, és volt, hogy meglepően nem. Voltam önkéntes. Egyszer felrobbantottam egy sörösüveget. Kaptam harmadik oltást, de megtalált a covid. Megtalált a barátság, és a szerelem, azt hiszem. Éltem fantázia- és virtuális világban, amikor éppen nem volt kedvem a valósághoz. Akadt, hogy sokáig nem éreztem semmit, és megesett olyan is, hogy hirtelen mindent éreztem egyszerre.
Egy dolog nem voltam: nyugodt. Jövőre ez szeretnék lenni, amennyiszer csak lehetséges. Szeretnék néha leülni egy finom teával. Nézni az esőt. Korábban végezni a munkával. Időben elindulni otthonról, hogy ne az utolsó buszt érjem el. Sétálni, csak úgy. Jógázni. Kitakarítani, amikor már úgy látom, hogy kellene. Egy szóval szarni az egészbe pár percig, óráig. Ezek voltak az idei évem legszebb pillanatai, mert ezekben a lopott percekben megkaptam azt, amit érdemeltem a munkámért, a szenvedésemért. És tulajdonképpen ez a mostani poszt is ebből az okból született. Emlékeztetőül, hogy szabad vagyok – továbbra is én rendelkezhetek a legnagyobb érték, az időm felett.
Felhőkék 
Hozzászólás